Igaz hamarabb szerettem volna írni ezt a blogot, de rengeteg minden történt körülöttem és sajnos idáig húzódott, hogy vége is lett a bajnokságnak. Idén is volt minden, mint a cirkuszban: dráma; nevetés és izgalmak, de hát...ilyen a foci. Íme az idei szezonunk...

Tavalyi szezon után hazamentem Magyarországra, de csak másfél hónapot töltöttem otthon, utána utaztam is vissza Seinäjokibe, ami addigra már-már otthonommá vált. Nem titok, ki is költöztem, mert a szív közbe szólt :), de erről talán csak ennyit. A tél folyamán megkért az U15-ös csapat edzője, hogy legyek a srácok támadó- és védősor edzője, amit örömmel el is fogadtam, hatalmas megtiszteltetésnek és kihívásnak éreztem. November tájt elkezdődött a felkészülés, ami rengeteget segített abban, hogy a legjobb formám tudjam hozni a szezonban. Heti három edzés egy kiváló edzővel, csak erősítés, szökdelések és sprintek hatalmas mennyiségben. A nagyjából három hónapos pihenő után rá is fért mindenkire. Kellett egy-két hét, mire visszarázódtunk a régi kerékvágásba. Csapatedzésekkel és saját konditermi edzésekkel talán az eddigi legjobbat tudtam kihozni magamból, gyorsabb és erősebb lettem, mint valaha, és fejben is több munkát fektettem bele, hogy még jobban megértsem és átlássam a rendszert. Januárban megérkezett az amerikai edzőnk, Michael Mattingly, akivel tavaly is együtt dolgoztunk, ami szintén nagy előny, hogy nem kellett egy új edző rendszerébe beleszoknunk. Őt követték szintén előző szezonból már jól összeszokott idegenlégiósaink: az amerikai irányítónk Jonathan Baker és futónk Christian Powell, aki a liga, ha nem egész Európa legjobb futója, és az angol elkapónk Patrick Wilson. Velük meg is volt a kemény mag, lassan el is kezdtük leporolni a sisakot és a vállvédőt, egyre több és több felszereléses edzésünk volt. Az idei évben jobban meg lettek válogatva az importok, közeledve a bajnoksághoz ők is jöttek sorban és a tavalyi évvel ellentétben egyének helyett egység formálódott nagyon hamar, nem is lehetett érezni az előző blogban említett versenyt. A többi csapattal akartunk versenybe szállni, nem egymással. Mind megérdemli, hogy megemlítsem őket: FRA: Amir Kilani, Stéphane Fortes, Vincent Buffet; USA: Dejvion Steward, OJ Thompson; GBR: Spencer Cutlan, Deon Mutsvanemoto; GER: Jan Leiner és persze a meg nem nevezett összes finn játékos. Ezzel az elittel bizakodva vágtunk neki a szezonnak.

Első meccs hazai mérkőzés volt, egy esős hideg napon a Tampere Saints ellen. A szakadó eső már pár napja tartott, szó szerint állt a víz a pályán. Kezdőrúgás előtt fejtörést okozott a futó és passzjátékok összeválogatása, mert a vizes labdát nehezebb eldobni és el is kapni, és a futásnál sem lehetségesek a bokatörő irányváltások, amikor egy kitámasztásnál az alattad lévő föld mozog veled együtt. A mérkőzés Mud Bowl-ként híresült el a nagy sárdagonya miatt, a tv-ben is így emlegették, nem is használhattuk a pályát egy hónapig, csoda, ha nem kellett földet is pótolni amekkora gödrök maradtak utánuk. Sár ide vagy oda, 20-7-es győzelemmel kezdtük a szezont, ami mindenkit lelkesített és kezdettől fogva nagyobb lendülettel haladtunk, mint az előző szezonban. A következő meccsen egy hatalmas visszahordott TD-vel kezdtünk a Helsinki Wolverines ellen, és szerintem itt volt a pont, azaz a meccs első másodperceiben, amikor annyira elbíztuk magunkat, hogy ki is kaptunk. A legelkeserítőbb, hogy nem az ellenfél volt a jó...mi vertük meg saját magunkat nagyon buta hibákkal és nem ez volt az egyetlen meccs ahol ilyen szarvashibákat követtünk el. Ezután Porvooban tudtunk javítani, és a csapatot, akit tavaly kétszer sem sikerült megverni, végre megszorongattuk. Itt kezdett el az egész liga számolni velünk.

Látszott, hogy nem a tavalyi csapat van a pályán. Harmadik alapszakasz-meccsünkön a Helsinki Roosterst fogadtuk a saját műfüves edzőpályánkon. Nagyon vártuk őket, külön rájuk gyakorolt playekkel, szinte külön playbookkal. A meccs végéig vezettünk, félidőben csak azon gondolkoztunk, ha ezt a tempót tudjuk tartani, akkor hat év után végre meg tudjuk verni őket. Ennyi idő telt el azóta, hogy a Crocodiles meg tudta verni a Roosterst. A lelátó tele volt, ha a Helsinki Roosters jön Seinäjokibe, mindig nagy felhajtás van. Második félidőre a védelmünk lelassult, elkezdett hibázni. Támadásban sem tudtunk haladni, csak egy helyben toporogtunk, míg végül az utolsó öt percben fordított az ellenfél, és 21-29-re kikaptunk. Ezek után felváltva nyertünk és vesztettünk meccseket. Vaasaban találkoztunk Verdes Dáviddal, meccs előtt le is pacsiztunk, gyors közös kép, aztán „jó meccset” kívánás után mindkettőnk a meccsre koncentrált, ilyenkor úgymond „megszűnnek” a barátságok a meccs idejére, mert mind a ketten egy dolgot akartok...győzni. A Royals nagyon küzdött a szezonban, sajnos nem a Vaasa legjobb éve jutott Dávidnak, de a harmadik negyed környékén fordítottak, nekünk meg fel kellett kötni a nadrágot.

Vaasa ellen mindig igazi Derby van, a két város mindenben verseng egymással, ezért, ha nem is fontosabb, de legalább olyan fontos megverni őket oda-vissza, mintha csak egy döntőt játszanánk. Hiába álltak vesztésre, nem adták fel, de végül sikerült megvernünk őket. Meccs után kicsit beszélgettünk az eddigi és a következő meccsekről, és később átjött hozzánk Seinajökibe akkor a lelátón néztük a második csapatunk meccsét. Az alapszakaszt hat győzelemmel és hat vereséggel zártuk és bekerültünk a rájátszásba. Az elődöntőben, hát ki mással, ha nem a Roosterssel kerültünk össze harmadszor a szezonban. Kétszer megvertek minket, igazából mindent vagy semmi játékot játszottunk, mindent beleadtunk, de félidőnél elfogytunk és már sajnos nem volt visszaút. Soha nem esett ilyen rosszul egy vereség. Egy tavalyi pocsék szezon után elődöntőben voltunk és kikaptunk elkerülhető hibák miatt. Ott minél hamarabb le akartam venni minden felszerelést és elfelejteni az egészet...még most is nehéz vissza gondolni rá. Az U15-ös csapat is ott volt a meccsünkön, mert másnap nekik volt döntőjük a helsinki csapattal, ahol ők is alul maradtak, de nekik ott lógott a nyakukban az ezüst, ami azért jól esett, mert valamilyen formában én is segítettem, és részben vezettem őket a döntőig.

Egy izgalmas, de fájó szezonon vagyok túl. A kisebb-nagyobb sérülések is jobban fájnak szezon után, amikor így végződik egy bajnokság. A döntő napján átmentem Vaasaba Dávidhoz, és együtt néztük a meccset a tv-ben, ahol a Helsinki Roosters egy eszméletlen unalmas és egyoldalú meccsen megverte a Kuopio Steelerst 50-6-ra. Nyilván elhangzott a számból a „ha mi ott lettünk volna, akkor...”, persze utólag okos az ember. Ettől függetlenül minden percét élveztem ennek az évnek, rengeteg élmény, sok új embert ismertem meg és én pedig magasan a legjobb szezonomat játszottam. Idén tíz éve, hogy csinálom ezt a sportot, hat hazai és két külföldi csapatban játszottam, ha össze akarnám számolni, hány meccset, egy napot minimum rá kéne fordítanom (talán majd egyszer). A Miskolc Steelerssel magyar bajnokok lettünk, és rengeteg aréna kupát nyertünk, egy Cellect Arénát a Steelerssel és számtalan másikat a Szeged Batssel. A Jászberény Wolverineshez mindig hazajártam és büszkén hordtam a Dunaújváros Gorillaz és a Budapest Eagles mezét is, nem is beszélve a válogatott mezről három alkalommal. Szívben viszont mindig a Békéscsaba Raptors játékosa voltam. Hiába vagyok csak 23 éves, de más terveim is vannak az életben, ezért el kell gondolkozni a jövőről. Természetesen foci közelben maradok az U15-ös csapat jövőre is számít rám, mint faledző, de a játékot még meglátjuk. Jó lett volna egy finn bajnoki cím is, úgy biztos könnyebb lenne továbblépnem, de a következő lépést majd az idő hozza magával.