Éhes disznó makkal álmodik. Én pedig, ahogy a hazai suhancpróza mondaná, makkos voltam, így kötözött disznóbőr-álmom valóra tudtam váltani. Football-éhségem a GFL-ben csillapíthatom immár három hónapja, nyolc meccsel a hátunk mögött, a szezon félidején túl. Nem hallottam még olyan külföldön mosogatós sztorit, aminek az apropója az amerikai foci lett volna. És bár ez a sztori kicsit hosszúra nyúlt, mint a halárusító gyorsétterembeli műszakom, a Nagyérdemű most már ilyen magyar kalandozásról is hallhat. Annyi, hogy nem hátrafele nyilazás lesz benne, hanem hatfele ébredéses reggeli arrow-route futások, és hogy hogyan is vezet az út a HFL-ből a GFL-be egy 5 éve focizó elkapónak.
Szóval az egész történet egy évvel ezelőttre nyúlik vissza, a tavalyi HFL szezon közepére, amikor eltörtem a kulcscsontomat. Az azóta eltelt időszak olyan sűrű volt, hogy szinte egy évig tudnám mesélni, de inkább olyan sűrűre hagyom, mint a DIV2-es gyepeket. Szóval foghíjas, de ütős lesz, mint Fütyesz kolléga. És ahogy a mennyei divízió kettőben, itt is voltak kisebb bukkanók és ingoványos részek, vitatott ítéletek, rossz hívások; kerestem, hogy hol van az oldalvonal (feszegettem a határokat) és hogy ki is van az én oldalamon.
A májusi törésteszt után egészen augusztusig tartott, amíg a karos-szériám rendbejött, vagyis a rehabilitációs időszak. Mindeközben a hétköznapokon felkötött karral írtam vizsgákat az egyetemen, majd hétvégén keserédesen néztem, ahogyan tovább játszik nélkülem a Cowbells. Meghívást kaptam a Digi Sport Overtime műsorába (amit azóta megismételtünk a Digimon urakkal a GFL szünetében). Ennek köszönhetően megkeresett Herczeg Ádám a Hidden Gemz ügynökség képviseletében, hogy segítenének nekem a GFL-álmaim elérésében. Ádi ajánlására jelentkeztem a Schwäbisch Hall-ban rendezett első német ’combine’ eseményre – akkor még a rehab kellős közepén járva, vállalva, hogy augusztus idusán startoló németországi erasmus félévem alatt, novemberben elutazom oda.
Tehát augusztus közepén elindult a cserediák félévem egy Frankfurthoz közeli kisvárosban, a Rajna-völgyi borvidék szívében. Olyan lüktető szív volt ez, mint a magyar amerikaifutball-rajongóké, amikor először meglátták a kijevi cheerleader csapatot. Öt nappal megérkezésem után, német nyelvóra szünetében elmeséltem a korábbi sorokat egy francia csoporttársamnak, szóval azt, hogy majd novemberben utazom a combine-ra (a cheerleaderek akkor még határon túl serkentették a vérkeringést). „I can drive you there” – jelentette ki Gauthier olyan egyszerűen, mint ahogy Boros Laci kifejeli az import linebackereket. És ahogy az amerikai légiósok a magyar Gronkowskitól, én se kértem ezt a szívességet, mégis megkaptam. Tehát lett ingyen fuvarom a két hónappal későbbi eseményre (mint ahogy a sérülteknek az intenzívre). Később egyébként francia barátom vissza is jött értem a combine befejeztével, aminél már én éreztem rosszul magam, hogy megint hat órát vezet miattam Peugeot 106-osában, ami amúgy közel sem ütötte meg Daniel sporttaxijának színvonalát, max a bokánkat üthettük volna meg vele, de a komfort szó szabadfordításban sem szinonimája a focinak. A felkészülés azonban még mindig egészen ködös volt, hogy hogyan fog zajlani. Mindössze egy konditerem állt rendelkezésre, lassú wifi-n youtube videók, meg persze a fociszeretet. Na szóval volt minden.
De az s.o.s-re a Google A.I. azt mondta, hogy További találatok a következőre: sors és az eredmény a lakótársaim lettek. A francia profi 800 méteres futó Nicolas és a német Chicago Bears rajongó Tim, akikben remek barátokra is leltem. Nicolas a futótechnikám finomhangolásában segített és példát vehettem róla, hogy minden nap, időjárástól függetlenül végrehajtja a szigorú edzéstervét és elküldi az edzőjének az eredményeket. Tim eljárt velem a helyi soccer pályára, mint személyes QB-m, hogy a route-futásokon labdákat is kaphassak el. Egy ilyen alkalommal meg is húzódott a combhajlítóm, amiben az volt a szerencse, hogy két héttel a nagy nap előtt történt. Nem utolsó sorban Timnek NFL Red Zone hozzáférése is volt, amitől barátságunk olyan mély lett, mint Odell Beckham fade routjai. A sport iránti szenvedély tehát összekovácsolta a viharos közös történelemmel rendelkező három nemzet fiait.
Fast forward, november, combine. Elsőként érkeztem, ahogy illik, a Schwäbisch Hall edzőpályáján még csak a szervezők, a felszerelések és néhány szép új malacbőr labda volt. Aztán megérkezett 8 GFL csapat vezetőedzője, harmincvalahány nemzetközi játékos (13+1 elkapó!), aki egytől egyig válogatott hazájában és a GFL-ben szeretne focizni 2019-ben. Egyiptomi, amerikai, brit, spanyol, portugál, svájci, francia, belga, olasz és persze a magyar srác, aki kivételesen nem rántott húsos szendviccsel érkezett, de harapós kedvében volt. L-drill, shuttle, helyből távolugrás, 40-yard dash, fekve nyomás, 1on1, 7on7 küzdelmek. Meglepően nehéz volt úgy teljesíteni ezeket a gyakorlatokat, hogy a lehető legtöbb múlt rajtuk, az edzők és a játékosok tekintete szúrt, mint a Kaposvár Hornets, és tudtam, hogy a fekve nyomás felejtős versenyszám a vállam miatt. Utolsó pillanatban derült ki, hogy súlypontemelkedést nem mérnek, ami fájóbb volt, mint a 2016-os Miskolc elleni HFL döntő vereség. Ugyanis a válogatottal közös tavaly előtti felmérésen 97 centit sikerült rugóznom, ami egészen a GFL edzők orra alá repíthetett volna. A gyakorlatok egész jól sikerültek, a 40 yardomat sikerült lefaragni 4,62 másodpercre, az útvonalaimat és a DB-k bokáit ropogósra sütöttem, de sajnos a rutinból való kiesés meglátszott, 1-2 elkapható labdát elvétettem, ami sokba kerülhetett. Tudtam, hogy voltak nálam gyorsabb, izmosabb, tapasztaltabb, jobb ligában játszó játékosok is. Nem fért volna bele egy drop sem. Látta egyáltalán valaki, hogy az interception-öknél rendre csak én mentem a labdás után a pálya túloldaláról? Vagy azt, amikor nem felém jött a labda, de olyan üresen voltam, mint a Hidegkuti amerikai foci nélkül? Fog-e velem bárki is tárgyalni a holnapi nap vagy hiába feccöltem az egészbe az utóbbi hónapokat? Az élményért persze már megérte az egész, de azért szívesen mellécsapnék egy GFL ajánlatot is.
Két edzőtől kaptam névjegykártyát, hogy majd tartsuk a kapcsolatot, mert ők hazautaznak rögtön, nem lesznek a holnapi tárgyalásos eseményen. Aznap éjszaka írt a München Head Coach, hogy beszélne velem reggel gyorsan, mert ő is utazik haza. Ja, egyébként az AirBnB-m egy dietetikus úriemberé volt, aki nem csak levegővel, ággyal és reggelivel látott el, de étkezési tippeket is megosztott, miközben a kutyáját dögönyözhettem. Komolyan, mi a foci, ha nem élet? És mi ez az érzelmi hullámvasút?
Szóval másnap a München edzője, mint kiderült, csak velem ült le az elkapók közül (*a többiekkel állva tárgyalt*). Kaptam egy szóbeli ígéretet, hogy ha sikerül német O-linemant találniuk, mehetek Münchenbe focizni. Majd a Marburg Offense Coordinátorával, Elias Gniffkével és (az akkori) HC-vel, Dale Heffronnal beszéltem, aki megemlítette Szakács Kristófot, mint jó magyar barátját, aki ugye tavaly is és idén is a Marburg Mercenaries-nél import játékos. Azt mondta Elias, hogy elkapót pont nem keresnek, de egy hét múlva lesz Marburgban az éves tryout-juk, jöjjek el rá, ha tudok, és bizonyítsak a németek ellen.
Így is lett. Elmentem egy héttel rá és felvettem egy kölcsönkapott vállast és sisakot, a kulcscsonttörés után először. Noha ezt akkor nem tudták az edzők, de mentségemre szóljon, hogy nem kérdeztek sérülésekről, én pedig nem akartam nyitott szájjal abba a bizonyos sack-erdőbe szaladni. Szóval, ha ezt most a technológia segítségével olvassátok Elias és Dale, mindig őszinte vagyok, és remélem, az őszinte munkám kárpótol azért, mert nem említettem, hogy fél évvel a tryout előtt eltört a kulcscsontom, bár, jóllehet azt se, hogy emiatt kétszer olyan nehéz volt felkészülni ősszel. A nap végén Dale azt mondta, két amerikai srácnak, hogy mivel nem játszottak magas szintű college footballt, nem tud nekik helyet ajánlani. Majd odafordult hozzám és egy dicséret kíséretében helyet ajánlott a csapatban. Ilyenkor persze jól jön, ha az ember nem profi liga országából származik, és nem kell A-betűt ragasztani rá. Mondtam Dale-nek, hogy még gondolkoznom kell, és azt mondta, hogy „Of course. Take your time and choose the best offer you get.” Vagyis amint befejeződött egy hónapokon átívelő türelemjáték, rögtön következett egy újabb.
Novembertől egészen februárig három csapat volt a kalapban: München, Marburg és az a Drezda. Utóbbival nemsokkal a combine után vettem fel a kapcsolatot az említett névjegykártya segítségével. Az ajánlatok gyakorlatilag megegyezőek voltak, ingyenes szállás, konditerem és lehetőség amerikai irányítóval együtt játszani. Várakozás közben, hogy ne érjen semmi se váratlanul, a Cowbells edzésein visszarázódtam a fociba, a Fortius Gym csapata pedig Gepetto-t megszégyenítő módon csiszolt az állóképességemen. Szabadidőmben raktáros és árufeltöltő is voltam, ami nem mindig volt feltöltő. Februárra kiderült, hogy a München nem talált O-linement, így a szállás ott kérdésessé vált. Ideje volt a türelmes várakozást abbahagyni és nem két-három szék közül az iskolapad elé esni (vagyis folytatni otthon a tanulmányaimat). Felhívtam Dale-t hogy áll-e még az ajánlata és igen volt a válasz. Április elsejére kellett megérkezzek, a viccet (és némi pénzt) félretéve.
A komplex váll ízülethez hasonlóan az életben is minden mindennel össze van kötve. Ha nem edzek tavaly májusban maximális intenzitással, talán nem csúszok meg egy elkapás után, és akkor nem törik el a kulcscsontom és nem hívnak el a Digi Overtime műsorába, nem tudja meg Ádi, hogy a GFL-ben szeretnék játszani és nem keres meg a Schwäbisch Hall Podyum Combine lehetőségével, nem kezdek emiatt erasmus alatt fizikai felkészülésbe (és valószínűleg többet bulizok), nem ismerem meg a Marburg edzőit és nem megyek el a tryout-jukra, nem izgulok, hogy mikor lesz végre szállásom, hogyan teljesítek majd itt és milyen passzív egyetemi félév alatt, ezerkilométernyire a szeretteimtől azt csinálni, ami a szenvedélyem: mosogatni és halat árulni, mint Rafi a Torrentében. Meg persze közben amerikai focizni és napról napra fejlődni benne.
