Ezer tó, fenyőtenger, szaunagőz és hó... májusban. 2017 végén meghívást kaptam Finnországba, a Seinäjoki Crocodiles-tól a következő nyári szezonra. Hatalmas lehetőségnek és kihívásnak éreztem, nem volt még lehetőségem betekinteni más, komolyabb ligába, de tudtam, hogy az európai elitben ott van Finnország is. Nem mondom, hogy nem aludtam rá egyet, de nem is vártam sokat a döntéssel...végül is...mit veszíthetek?

Az indulásomat egy 5 hónapos felkészülés előzte meg, a legjobb formámat akartam nyújtani. Talán ez is volt a legnagyobb kihívás, csapat nélkül, edző nélkül és télen. Hamar eljött az április vége, ekkorra foglalt repülőjegyet a csapat. Helsinkiben szállt le a repülőm, ahonnan három óra vonat út várt rám Seinäjokibe. Az állomásokon rohangálás, két átszállás miatt igencsak ki volt centizve mindegyik csatlakozás, szerencsére az emberek segítőkészek és 12 – 70 éves korig rengetegen, ha nem is beszélnek, de értik az angolt.

Miután megérkeztem Seinäjokibe, a csapat egyik szponzora már várt rám az állomáson, ő vitt a szállásra. A szállásunk egy 2 szintes ”U” alakú épület nagyjából 150 lakással, lakásonként két vagy három szobával, saját szoba; saját fürdő, csak a konyha a közös. A belvárostól 500 méterre és a meccs pályánktól sem messzebbre laktunk. Meccsekre rendszerint gyalog, már teljes harci díszben mentünk. A város apróka, Békéscsaba sem egy metropolisz, de ez tényleg kicsi. A csapattól kapott az összes import egy-egy biciklit, amivel tökéletesen bejárható az egész város. A konditerem tökéletes, jobbat nem is kívánhat egy sportoló és persze ingyen van az import játékosoknak pont úgy, mint az éttermek, amiket a csapat választott nekünk, ez körülbelül nyolc éttermet takar.

Először a szálláson megismertem a többi külföldi játékost, öt amerikai köztük az új vezetőedző, két angol, két francia, két svéd és egy szlovák. Természetesen ilyenkor mindenki kedves és a jó oldalát mutatja, a többi majd a pályán kiderül. Mennek a sztorizgatások, ki hol játszott ezelőtt, mióta játszik és a többi, kialakulnak az első, mondjuk úgy haveri kapcsolatok, amiket az első edzésen romba is lehet dönteni, mert akkora a verseny csapaton belül. Az utazást kipihenve a harmadik napon megkezdődött az első edzőtábor. Szép fociidő 22 fok körül, pálya mellett még hó. Az első nap rendben ment, jó blokkok, jó mozgás persze, ami mindig is a gyengém volt, minél alacsonyabban maradni a tökéletes blokk érdekében, ez itt is kijött. A legnagyobb hátrányom talán ebben volt. Az előbb említett verseny a finn játékosok részéről is jelen van, aki játszott már a magyar válogatottban, tudja, miről beszélek, senkinek sincs fix helye a csapatban, meg kell küzdeni érte. Pontosabban nem is lehetne leírni, tényleg olyan volt, mint a válogatott edzőtábor, hajtasz végig, persze lepacsizol a másikkal, de a következő körben azt akarod, hogy az ő feje legyen a földbe taposva, mert kell neked a kezdő pozíció. Az edzőtábor három napos, napi két edzéssel és edzések közötti videózással. Nagyon profin szervezett csapat, mindenféle pályafelszerelés van, amit egy amerikai egyetemi szinten lehet látni, pozíciónként külön edző, és mindegyik csapatrész edzéséről videó készül.

Az első meccsünk idegenben, Tamperében volt két héttel az importok érkezése után. Úgy mentünk oda, hogy mi vagyunk az elit, hangosak voltunk, ünnepeltettük magunkat, de a 40-0 -ás eredmény vissza vett egy fokkal az arcunkból. ”Nyugi, ez csak az első meccs”, mondták az okosok, annyi igazság lehetett benne, hogy három hét alatt az egymást soha nem látott emberekből nem lesz csapat, de 40-0? Egy hét múlva második meccs, szintén idegenben, a helyszín Vaasa. Sokkal nagyobb komolysággal érkeztünk, kezdéstől nemsokára vittük is az első TD-t. Utólag úgy érzem, itt jött vissza az a bizonyos arc, mert több pontot nem sikerült vinnünk és 25-7-re kikaptunk, és lett egy bokatörés a védő falban. Tíz meccsből kettő elveszítve, a csapat úgy döntött, megválik a svéd safetytől, aki kritikán aluli teljesítményt nyújtott. Itt jött az ébresztő számunkra, hogy nem nyaralni jöttünk, ha nincs teljesítmény, csak fölös súly vagy a hajóban. A svéd védő fal játékossal is megszüntette a szerződést a csapat a sérülésre hivatkozva, viszont halkan elhangzott „legalább nem nekünk kellett elküldeni...megtette saját maga.”. Ezután még háromszor, azaz zsinórban ötször kikaptunk...el kellett gondolkozni, hogy végül is az irányítónak 4-5 másodperce van passzolni, akkor biztos nem a támadó falban van a hiba. Az elkapók üresen; a futónak autópálya széles utak a pályán, velük sincs gond. A probléma végig a csapat ”fejénél”, az irányítónál volt. Egy jó srácról és remek sportolóról van szó, aki rossz döntéseket hozott a pályán, mondanom sem kell, öt mérkőzést végigelemezve a vezetőség azonnal igazolt egy másik irányítót, őt pedig haza küldte. Sok pozíciót lehet cserélni szerintem, de irányítót szezon közben elég nagy falat. Nekünk játékosoknak is, akiknek egy új rendszerbe kellett beépülnünk és újra csapattá válnunk egy hét alatt. A játékos csere viszont jónak bizonyult, mert az ötödik meccsünk után kettőt meg is nyertünk. A bajnokságot minden bizonnyal a csapat legrosszabb szezonjaként nyolc vereséggel és két győzelemmel zártuk. Az új irányítóval; az amerikai futóval; az angol elkapóval és velem szezon közben szerződést hosszabbított az egyesület, így már egy viszonylag jobban összeszokott csapattal és új reményekkel tudunk belevágni a következő szezonba.

Végszóként a 2018-as bajnokság eredménytől függetlenül izgalmas volt, rengeteg új embert ismertem meg és sok barátra tettem szert. Edzéseken mindent megtettem, hogy ne én legyek a következő, akit hazaküldenek, és persze első sorban nem a bent maradásért, hanem azért küzdöttem, hogy a csapat jó véleménnyel legyen rólam és a szerződés hosszabbítás szerintem ezt erősíti meg.

A következő blogban végre az idei évről tudok majd beszámolni, ahol már javában tart a bajnokság.